Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Legendák a bunyipról

2012.08.13

avagy a Három nővér legendája

Réges-régen, a Kék-hegységben élt három őslakos nővér, Meenhi, Wimlah és Gunnedoo az apjukkal, Tyawannal, a varázslóval.
Csupán egyetlen lénytől féltek mindannyian: a bunyiptól. Tyawan, aki tudta, hogy hol lakik a bunyip, a lányait rendszeresen egy sziklafal mögötti szirten hagyta, ahol biztonságban lehettek, miközben ő élelmet gyűjtött.
Egy napon, miután elköszönt a lányaitól, Tyawan leereszkedett a szirt oldalán. A szirt tetején pedig váratlanul egy hatalmas százlábú jelent meg, és megrémisztette Meenhit, aki felkapott egy követ, és a százlábú felé hajította. A kő elgurult a szirt tetején, majd a túloldalon nagy robajjal a völgybe hullott. A három nővér mögött a sziklák megnyíltak, és a testvérek ott maradtak egy keskeny peremen.
Mély morajlás hallatszott lentről, mire a dühös bunyip felkelt álmából. Felnézett, hogy lássa, ki ébresztette fel ilyen durván, és a keskeny kiszögellésen gubbasztva megpillantotta a félelmükben meglapuló nővéreket. Szinte őrjöngve megindult feléjük.
A völgyben Tyawan hallotta az ordítást, és feltekintve látta, hogy a bunyip már-már el is éri a lányait. A varázsló kétségbeesetten suhintott varázscsontjával a lányok felé, hogy kővé változtassa őket. Így biztonságban lesznek, amíg a bunyip odébbáll, s majd akkor Tyawan visszaváltoztathatja őket.
A bunyip még dühösebb lett, amikor látta, mi történt, ezért Tyawan ellen fordult, és üldözőbe vette. A menekülő Tyawan hamarosan egy olyan sziklának ütközött, amit sem megmászni, sem megkerülni nem tudott. Gyorsan lantfarkú madárrá változott, és eltűnt egy kisebb barlang szájában. Így mindenki biztonságban volt, viszont Tyawan elejtette a varázscsontját. A bunyip haraggal tért vissza a vermébe.
Tyawan kimászott a barlangból, hogy megkeresse a csontot, és még ma is azt keresi, miközben a három nővér csendben áll, és vár azt remélve, hogy az apjuk megtalálja a csontot, és visszaváltoztatja őket.
Ma is látható a három nővér a visszhangos Echo Pointtól, míg a völgyben Tyawan, a lantfarkú madár hangja hallatszik, amint elveszett varázscsontját keresve a lányokat hívja.

Akkor meg van a képen a három nővér?

Kategória: Uncategorized | Szóljon hozzá most!

2011. október 11.

avagy végre bunyip II.

Kétes nemisége és életkora (vérmes anya vagy kulinárisan megtévedt vadász, esetleg borjúnyi állatkölyök?) ellenére azért vannak közös pontok a két legenda bunyipja között. Például az, hogy a szörny – pontosan ez a leginkább a képzelet termékének számító állatfajok tudományos igényű leírásával foglalkozó kriptozoológia megközelítése, holott eredetileg a bunyip inkább volt a spirituális rossz, egyfajta „ördög” vagy „gonosz szellem” – valahol vizek környékén vagy vízben él, és aránylag szofisztikált módszerekkel pusztítja az embert: nem csak úgy ukmukfukk hamm, bekapja, szőröstül-bőrüstől felfalja, vagy puszta élvezetből cafatokra tépi, hanem bosszúból átváltoztatja, vagy a köpönyegéből kibújt ausztralo-szirének hatékony közreműködésével vízbe öli őket. Egyszóval nem mocskolja be a kezét/pofáját holmi humanoidok élveteg pusztításával. Na, persze erre is létezik cáfolat.

Innentől kezdve azonban szinte minden bizonytalan, főleg ami a bunyip külső megjelenését és előfordulását illeti. Érdekes módon éppen a legutóbbi időben magyar nyelvű lapok és blogok is foglalkoztak a jelenséggel, és adtak aránylag részletes leírást mindarról, amit a bunyip külcsínéről és szokásairól tudni lehet, de mivel tapasztalataim szerint senki nem fog erre a linkre kattintani, röviden a bunyip úgy néz ki, hogy: kutyaszerű fej, sötét szőrzet, lóéhoz hasonló farok, uszonyszerű lábak, rozmáragyarak vagy fókafej, esetleg kacsacsőr. Leginkább valami ilyesmi:

Bármi és bármilyen is legyen, a bunyip a számtalan őslakos törzs kollektív emlékezetének része, de legalábbis kimutatták, hogy az olyan általános mitológiai elemek mellett, mint az előző történetben szintén említett Szivárványkígyó, a bunyip tucatnyi törzs rémmeséiben megjelenik. Sőt, állítólag barlangrajz is készült róla, amit a 19. században így reprodukáltak

bár ez meg, ha akarom, egy érdekes alakú bumeráng, ami nem biztos, hogy mindig visszajön. Mindenestre, bár gyanús, hogy az őslakosok az európaiak megjelenéséig nem izgatták túl magukat a a bunyip létezésén, a fehérek a „legfiatalabb” kontinensen hirtelen annyi ismeretlen élőlénnyel konfrontálódtak, hogy a mindenfelé ugráló és repkedő „zsákosok” és a sosem látott, rémisztő hüllők mellett a Loch Ness-i szörny kevésbé szégyenlős, harcias ausztrál változata már nem osztott vagy szorzott; egyre-másra jelentek meg az újságokban a bunyipokkkal való nulladik típusú találkozásokról szóló beszámolók, mindenféle csontokat és koponyákat állítottak ki bunyip-maradványként. A higgadtabbak persze megpróbáltak ennél ésszerűbb magyarázattal szolgálni, és arra hivatkoztak, hogy bizonyára csupán a délkeleti folyókon esetenként felúszó fókákat vélik szörnynek, a csontok pedig feltehetőleg a már kipusztult ausztrál megafauna emlékei, így származhatnak erszényes oroszlánból, szarvas kenguruból (tényleg volt ilyen!) vagy a hatalmas, medvéhez hasonló diprotodonból. Az biztos, hogy mind a mai napig tárnak fel barlangokat ilyen leletegyüttesekkel, legutóbb például a dél-ausztrál „fátlan” Nullarbor-síkságon.

Végül a bunyip az összausztrál folklór részévé vált. Beszivárgott a helyi angol nyelvbe, amennyiben a feltehetőleg minimum óvilági birkatolvaj felmenőkkel büszkélkedő, előkelősködő újgazdagokat, parvenüket előszeretettel illetik a „bunyip arisztokrácia” névvel, ráadásul komplett bélyegsorozatot szenteltek a bunyipnak. A rém megjelenik a Dot és kenguru című rajzfilmben, ami legjobb emlékeim szerint az első mozi volt valamikor a nyolcvanas évek közepén, amire egyedül elmehettem (de a bunyipra nem emlékszek), valamint a sok-sok, tényleg nagyszerű ausztrál képeskönyves mesehős között ott van Sanyi is, azaz Alexander Bunyip,

aki a mi Süsünkkel lehet rokon, mivel gonosz családtagjainál mindenképpen békésebb jószág, legfeljebb a pillangók helyett a gyíkokat vagy kígyókat szereti.

Közben még találtam egy érdekfeszítő bunyip történetet, szóval ha még nem unjátok nagyon, azzal még befutnék.

Akkor hamarosan.

Kategória: Uncategorized | Szóljon hozzá most!

2011. október 10.

avagy végre bunyip I.

Bunyip-ügyi vizsgálataink egy őslakos történettel kezdődtek, és még mielőtt komoly kriptozoológiai fejtegetésekbe – láthatóan időközben teljesen új tudományágakba ástam bele magam – kezdenénk, gondoltam, talán érdemes lenne megnézni, hogy volt-e élet a bunyip előtt, avagy mi is volt a bunyip, még mielőtt bunyippá lett. Szóval az eredetlegenda…

Biami és Bunyip

Biami az egyike volt a legbölcsebb embereknek, akiket a Szivárványkígyó teremtett az idő kezdetén, majd amikor megöregedett, az Életanya szellemalakkal, valamint hatalommal ruházta fel, hogy minden törzset megvédhessen az ártalmaktól. Biami Jószellemként élt a törzsek között, akik nagyon szerették.
Volt azonban a törzsnek egy tagja, aki nem engedelmeskedett a Szivárványkígyó alkotta szabályoknak, és megette annak egyik totemállatát. Ez nagyon feldühítette Biamit. Az idő tájt a Szivárványkígyó a föld alatt, azon helyen aludt, ahonnét származott, így Biami maga büntette meg a bajkeverőt azzal, hogy elűzte a törzstől. Ez az ember maga is szellemalakot öltött, de gonosz szellemmé vált. Úgy hívták, hogy Bunyip. Biami figyelmeztette a törzseket, hogy ne kezdjenek Bunyippal.
Bunyipot keserű harag emésztette; megfogadta, hogy gonoszságának erejét arra használja fel, hogy boldogtalanságot hozzon a törzsre. Mélyebb vízgödrökben és esőerdőkben lelt otthonra: nappal a homályban ólálkodott, míg éjszaka, a sötétség idején a földet járta. Félelmet hozott a törzsekre, pusztulással fenyegette azt, akivel csak találkozott. A törzsek hangosan Biamiért kiáltottak, és kérték, hogy védje meg őket Bunyiptól.
A törzsek néhány ifjabb asszonya ostobán nem engedelmeskedett az öregeknek, akik azt mondták nekik, hogy ne kezdjenek Bunyippal. Útra keltek, hogy megkeressék Bunyipot, és próbára tegyék gonoszságának erejét. Bunyip lapulva várta az asszonyokat, és amikor elég közel értek, erővel csapdába ejtette, és rabszolgáivá tette őket. Vízi szellemként éltek vele, a törzsek számára örökre elvesztek. Az öregek rájöttek, hogy mi történt, és figyelmeztették a törzseket, hogy Bunyip arra használja a vízi szellemeket, hogy a férfiakat becsalogassa a Bunyip otthonául szolgáló kunyhó körüli fekete vizekbe. Így a törzsek a vízi szellemeket is megtanulták félni.
Ezek a vízi szellemek, valaha a törzs asszonyai, karcsúk és bájosak, viszont rendkívül gonoszak voltak. Amikor valamelyik vadász a közelükbe ért, szerelmes dalokat énekeltek, és a vadász csodálatos hangjukat hallva elkezdte keresni őket. A vízi szellemek addig vezették őt, amíg végül el nem értek a sötét vizek vidékére, ahová a törzsből senki nem merészkedett sem éjjel, sem nappal. Ekkor, miközben a gonosz erő hatalmában tartotta a vadászt, a vízi szellemek megjelentek neki a vízen. „Jöjj, kövess bennünket!” – hívták, és az ilyen szépség látványától eltelt vadász engedelmeskedett. Követte hát a szellemeket a mocsárba, és megfulladt.
Bunyip mindmáig a föld gonosz vizeit és esőerdőit járja.

A queenslandi Stradbroke-sziget őslakosaitól származó történet
Oodgeroo Noonuccal, Stradbroke Dreamtime (Pymble: Angus & Robertson, 1993)

Akkor még több bunyip.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.