Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Húsvét szigetek

2012.08.13

 

Mindentől távol, a Csendes-óceán déli részén található ez az apró kis sziget. A legközelebbi szárazföld a Pictairn-szigetek 2000 kilométerre nyugatra, Chile partjai 3600 kilométerre, Tahiti 4000 kilométerre van tőle. Rapa Nui-t, azaz a Világ Köldökét 1772-ben, Húsvét vasárnapján fedezte fel Jacob Roggeveen holland admirális, innen kapta új nevét a három vulkánból kialakult kis szárazföld.

A mindössze 21 kilométer hosszú és 14 kilométer széles szigeten közel ezer darab, óriási méretű, kőből faragott fej várta a partoknál kikötő hajókat, és azóta sem sikerült maradéktalanul megfejteni a szobrok titkát. Kik készítették őket, és milyen céllal? Hogyan voltak képesek a sziget egyik végéből a másikig szállítani ekkora kőtömböket, melyek között nyolcvan tonnásak is akadnak? A legtöbb szobrot / moait / egy darabból faragták, de némelyik fejen egy különálló, pukaunak nevezett korong is elhelyezkedik. A 600-nál is több ismert moai a sziget partvonalának teljes hosszán szerteszóródva helyezkedik el. Legtöbbjüket a Rano Rarakuból bányászott szikladarabokból készítették. A bányában közel 400 további, befejezetlen moai található.
 

Bár a szobrokat általában fejekként említik, sokuknak van válluk, karjuk és törzsük is, melyeket az idők során betemetett a föld. Jelentésük mind a mai napig tisztázatlan, és számos elméletet állítottak fel velük kapcsolatban.

Az egyik legnagyobb rejtély az, hova tűntek a szigetlakók, és miért maradt olyan hirtelen félbe a „szobor-projekt”.
Számos elmélet kering ezzel kapcsolatban. Erős vonalat képvisel a földönkívüliek jelenlétét feltételező teória. A széles körben elfogadott történet szerint polinéz tengeri utazók népesítették be a szigetet, akik több ezer kilométert utaztak kis hajóikban.
A csillagok, az óceán ritmusa, az égbolt és a Nap színe, a felhők alakja, a szélmozgások, és a madarak repülésének iránya segítette őket, hogy szárazföldet, és ott élelmet találjanak.A polinézek először i.sz. 400-ban érkeztek Rapa Nui-ra – a köldök elnevezés a hasra és az élelemre utal –, azonban elmenni már nem tudtak, így ottragadtak, és benépesítették a szigetet.

 

A régészeti leletek alapján úgy tűnik, két faj is lakta a szigetet, az egyiknek hosszú füle volt, a másiknak rövid. A rövid fülűek, akik korábban érkeztek, voltak a munkások, talán leigázottak. A második hullámban érkeztek a hosszú fülű emberek, a szobrok is őket ábrázolják. Idővel a rövid fülűek fellázadtak, és megölték az összes hosszú fülűt.
Mostanra több mint 900 szobrot találtak meg a szigeten, némelyik alig látszott ki a földből. Ugyanakkor kevés szobor jutott el oda, ahova szánták: az óceán partjára, arccal a sziget felé. Ezeknek a monumentális kőtömböknek a mozgatása okozza a legnagyobb fejtörést ma is.

A szobrokat ugyanis a vulkán felső részén található sziklákból faragták ki, és onnan sok kilométerre kellett elszállítani. Ezt állítólag kötelekkel oldották meg, amit az akkor még sűrű fűből fontak. A felállított szobor köré tekert kötél segítségével méterenként mozgatták a szobrokat, és egyszerre vagy száz emberre volt szükség egy ilyen akcióhoz. Ezzel a módszerrel beletelt néhány hónapba, mire a partra vonszoltak egy-egy óriást. Így ha felborult, inkább otthagyták, és másikat faragtak, mert azt végképp nem tudták megoldani, hogy újból felállítsák. Állítólag az istenek kérésének tulajdonították a szoborkészítést, mivel a sziget csaknem teljes felnőtt lakosságára szükség volt a faragás-szállítás bonyolult és nehéz műveletéhez.

Más források szerint a szobrok az elhunyt törzsfőnököket ábrázolják, mintegy sírhantszerűen, és azért helyezték őket a partra, hogy a vezetők halála után is védelmet nyújtson a szigetlakók számára a fenyegetések ellen.

A legenda szerint 380 körül egy törzsfőnök összeveszett a fiával, aki ezt követően úgy döntött, hogy elhagyja törzsét. Útja során bajba került, napokig hánykolódtak a tengeren, élelemhiány keletkezett, amikor meglátták a szigetet és a történet szerint „A Világ köldöke” nevet adták neki.
 

Bár a szobrok révén híresült el a sziget, akad még itt néhány érdekes, máig megmagyarázatlan momentum. Például az, hogy a szigetlakók tudtak írni. Saját írásjeleik voltak, amik különböztek bármilyen más írástól a világban. Ugyanakkor egyik csendes-óceáni szigeten sem írtak akkoriban, és az amerikai indiánok sem használtak semmilyen írásrendszert. Ki tanította őket írni? Ha maguk fejlesztették ki a rendszerüket, hogy lehet, hogy pont ők, a többi szigeten pedig nem írtak? Miért volt rá szükségük? Egyáltalán, hogy voltak képesek kenukban utazni több ezer kilométert?

Kultúrájuk virágzásának idején tizenegyezer fő lakott a szigeten. Bár egy kissé túlnépesedtek, és végül, miután a sziget természeti forrásait kimerítették, egymást ették meg (állítólag), addig olyan növényeket termesztettek, amik érthetetlen, hogyan kerültek oda. Honnan szerezték? Elkenuztak Chilébe 3600 kilométert, majd néhány gumóval felpakolva visszaeveztek? Akkor hogy lehet igaz az „ottragadtak a szigeten” teória?

Vagy lehet, hogy a sziget eleve Chile gyarmataként népesedett be? Ez akkor dőlt meg, amikor a Húsvét-sziget sírjaiból feltárt leletekből DNS-mintát vettek, és kiderült, hogy az őslakosok polinéz szigetlakók, nem amerikai indiánok voltak. Ezek a népek elképesztő távolságokat tudtak megtenni a tengeren, és hogy ezt mind kenukkal tették, igen furcsa elképzelés. Ráadásul pontosan tudták, merre mennek. Az amerikai indiánok nem tudtak még így tájékozódni.
A lényeg, hogy máig nincs meggyőző magyarázat sem a szobrok mozgatására, sem a sziget benépesedésére.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.