Az ókori egyiptomi vallás fontos szimbóluma; a szkarabeusz vagy galacsinhajtó bogár (Scarabaeus sacer) ábrázolása. Napsütéses napokon kis golyót (galacsint) formál trágyából, s azt odvába görgeti, ahol másnap elfogyasztja.

Az ókori Egyiptomban azt hitték, hogy a bogár a petéit rakja a galacsinba, ezért életciklusát a Nap mindennapos újjászületése mikrokozmikus másának tekintették, mitológiájukban az ősi napisten, Heper óriás szkarabeusz alakjában görgeti a Napot az égen. A szkarabeusz idővel a halál után megmaradó emberi lélek szimbólumává lett, ezért szerepel gyakran a sírkamrák képein, éspedig kiterjesztett szárnnyal. Az egyiptomi predinasztikus sírokban sok szkarabeusztetemet találtak a régészek. A bogár mumifikálásának későbbi szokása abból eredhet, hogy a szkarabeuszt Héliopoliszban Heper szent állatának tartották.

Az egyiptomi mesterek többféle anyagból, de leginkább zsírkőből készítettek szkarabeuszt; a figurát mázzal vonták be. A szobrocskák lapos hátoldalát ábrák vagy feliratok díszítik; ezek a tárgyak egyszerre szolgálhattak amulettként vagy pecsétnyomóként. Ezek a „gombpecsétek” már az Óbirodalom kései korszakában (Kr. e. XXIII-XXII. sz.) megjelentek, de tömegesen csupán a Középbirodalom idején (Kr. e. XXI-XVIII. sz.) kezdték előállítani őket.

Az egyiptomi fáraók mindig nagy becsben tartották amulettjüket, életükben és haláluk után is. Az egyiptomi halottkultuszban is igen nagy szerepe volt, a temetkezési szokások egy része is visszavezethető életmódjának megfigyelésére: bebábozódott alakját követték a múmiák gyolcstekercsei, földalatti járatait másolták a régi masztaba-sírok sikátorai. A múmiák pólyarétegei közé ú.n. „szívszkarabeuszt” helyeztek el: 5-10 cm nagyságú, kőből faragott szkarabeuszt, amelyre feliratokat véstek a Halottak Könyvéből. Egyiptomi felfogás szerint a szív az élet fenntartója, a szkarabeusz a feltámadás, a lét kifejezője – így találkozott a két jelkép, s vált a szkarabeusz a szív helyettesítőjévé, de egyszersmind oltalmazó amuletté is. Amulettként feladata volt mágikus hatalmával megóvni a halottat attól, hogy szíve – mely valaha tetteit vezérelte – kedvezőtlen vallomást tegyen a túlvilági bírák előtt.

 

De nemcsak a halottak, az élők számára is fontos volt, hogy a szkarabeuszt testükön hordozzák. Hittek abban, hogy varázsereje megvédi őket a bajtól, betegségtől, a rossz szellemektől. Ugyanakkor szerencsét, boldogságot, jólétet hoz számukra rendszeres viselése. Így kétezer éven át – s nemcsak Egyiptomban, de a Közel-Keleten általában – mindenféle anyagból (a leggyakrabban drágakövekből, jáspisból, karneolból, fajanszból, zöld kőből) különböző nagyságban készítették el. Később vallásos jelentősége háttérbe szorult, hosszában átfúrva, pusztán ékszerként hordták, karkötők, nyakláncok, fülbevalók díszítésére alkalmazták. Sima talpát, szárnyfedőit gyakran bemélyített rajzokkal látták el, melyeknek a tulajdonos titkos értelmet tulajdonított, olykor neveket, szerencsekívánatokat, varázsszavakat véstek bele. Az egyiptomi Középbirodalom korától pecsétként is használták.

Sok darabot csak dísznek szántak, másokat pedig – köztük az Újbirodalom korai és későbbi, bazaltból faragott, nagy „szív-szkarabeuszokat” – csakis amulettnek. Ez utóbbiakat a múmiák testére, az impregnált vászonborítás alá helyezték, és szimbolikusan az elhunyt szívével azonosították. Esetenként szárnyas szkarabeuszt helyeztek a múmia mellkasára, később más testtájaira is egyet-egyet.

Legnagyobb mennyiségben azonban pecsétnyomónak használták a szkarabeuszt, erről sok, agyagban fennmaradt lenyomat is tanúskodik. Régészeti szempontból azok a legértékesebb darabok, amelyeken valamelyik fáraó neve található; a legrégebbiek a 11. dinasztia korából valók. A 15. (hükszósz) dinasztia fáraóinak nevei jórészt a szkarabeuszfeliratokból ismeretesek.

A bogárhoz hasonló körvonalú, de az anatómiai részleteket mellőző amulett-pecsétnyomókat szkaraboidnak nevezik a kutatók. Az egyiptomi szkarabeuszokat a kereskedők eljuttatták a keleti Mediterráneumba és Mezopotámiába; számos görög és etruszk utánzat is napvilágra került.