Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


I. fejezet- A nap, amikor minden megváltozik

2014.07.16

-Nehogy már első nap elkéss! Siess kicsit! -riasztott anyu parancsoló hangja. Kinyitottam a szememet, majd nagy nehezen feltápászkodtam. Félig csukott szemmel az asztalhoz vonszoltam magamat, majd megnyomtam a telefonom egyik gombját. A kijelző sötétből átváltott a Pikachu-s háttérképemre és az órára. 7:20. Egy percig döbbenten álltam az asztal mellet, majd -mint aki speed hackel- átrohantam a szobán, kinyitottam a szekrényemet, lekaptam az első pólót, amit megláttam, kiráncigáltam a kedvenc farmeromat és szupersebességgel átöltöztem. Szinte levegőt sem vettem, megfogtam a táskámat, és míg kiértem az előszobába, hamar megfésülködtem. Megálltam a tükör előtt, megigazítottam a hajamat, felvettem a szerencse nyakláncomat (kissé babonás vagyok) majd magamra kaptam egy pulóvert. Másodpercekkel később már a lépcsőházban fél lábon ugrálva futottam le, miközben próbáltam felvenni a sportcipőmet.

Mikor beestem az osztályterembe, akarva-akaratlanul is elmosolyodtam. Mindannak ellenére, hogy nem vagyok benne minden osztályszintű buliban és hülyülésben, hiányoztak a többiek. 
Levettem a pad tetejéről a széket, elővettem a nyelvtan cuccomat és leültem. Időm se volt kifújni magamat, már megszólalt a csengő.

Tanítás után még sokáig az iskolában maradtam. Beszélgettünk a nyári élményeinkről, nevetgéltünk s egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Négy óra körül ránkszólt az egyik takarítónő, hogy haza kéne menni, úgyhogy a "kis" csapatunk az iskola előtti játszóteret foglalta el. Épp csak leültem a padra, amikor megszólalt a telefonom.
-Anyu az.... -mondtam kissé megrémülve. Nem szokott fél hatnál korábban hívni, hogy menjek haza.
-Nehogy felvedd te hülye, elrontja a hangulatot! -mondta lekezelően az egyik csaj.
-Nem érdekel, lehet, hogy valami fontosat akar.
-vágtam vissza, azzal felálltam és félrevonultam a többiektől.
-Szia, történt valami? -szóltam bele a telefonba kissé félve.
-Dehogy, ne aggódj! -hallatszott anyu vidám nevetése. -Csak jött egy fiú hozzád...
-Daniel! Teljesen el is felejtettem.... egy pillanat és otthon vagyok, addig kínáld meg kávéval, vagy valami! -mondtam kicsit elpirulva. Visszasiettem a többiekhez és felkaptam a táskámat a padról.
-Mit akart a muterod?-kérdezte az egyik srác.
-Othon van... szóval átjött... Vagyis... semmi lényeges! -mondtam lángvörös fejjel, mert belegondoltam, hogy Daniel otthon vár rám. Persze azonnal feltűnt mindenkinek az arcom abnormális színelváltozása és rögtön kérdezgetni is kezdtek.
-Hogy hívják?
-Hány éves?
-Mit keres a lakásotokban? Juuujj.... -valahogy nem volt türelmem a sok idiótához, sarkon fordultam és otthagytam őket.

Szinte betörtem a bejárati ajtót, amit be se csuktam magam után: egyenesen a kanapéhoz rohantam, ahol Daniel is ült. Hirtelen elveszett az a lendület, amivel felrohantam a lépcsőn is és óvatosan leültem mellé.
-Szi.... szia... -kezdtem, de közben a hajammal eltakartam az arcomat, hogy ne lássa, mennyire elpirultam.
-Szia -mosolygott barátságosan. Először kissé határozatlanul felémfordult, majd közelebb hajolt és a fülembe súgta:
-Jó látni téged végre nem csak a kamerán keresztül. -majd nyomott egy puszit a homlokomra. Én persze szinte úgy éreztem, mintha csak egy álom lenne az egész. Képtelen voltam elhinni, hogy az én imádott egyetlenem tényleg itt ül mellettem. Kezdtem komolyan azt gondolni, hogy csak álmodom... főleg, miután megfogta a kezemet és magához húzott.
-Bemehetnétek a szobádba nyálas-romantikusat játszani. Én filmet akarok nézni. -vetette oda szemrehányóan a húgom.
-"Filmet akarok nézniiiii" -utánoztam gúnyosan a hangját. -Csak irigy vagy rám -nyújtottam ki a nyelvemet felé.
-Amilyen ízlésed van az öltözködéshez, szerintem a hányinger is gyenge jelző arra, amit irántad érzek... -vágta le magát Daniel és közém a kanapéra, majd fejbe dobott egy szem pattogatott kukoricával.
-Be lehet fejezni törperibanc! -dobtam bele a köldökig kivágott pólójába a popcornt.
-Lányok fejezzétek be... -szólt ránk anyu, majd a kezembe nyomott egy szelet sütit. -Tömd be a szádat ezzel és maradj csöndben. -közben Danielhez lépett és neki is adott egy nagy szelet süteményt- És tényleg bemehetnétek a szobádba, nemsokára jönnek még vendégek és elfoglaljátok az egész kanapét.
-Jó... -álltam fel, majd megfogtam Daniel kezét és bevezettem a szobámba.
-Bocsi a tesóm viselkedése miatt... kicsit el van szállva magától... -mondtam idegesen.
-Semmi baj, nekem nővérem van... nem akarod tudni, hogy milyen. -miközben mesélt, becsuktam a szobám ajtaját, majd leültünk az ágyra. Figyelmesen hallgattam. Mesélés közben néha elmosolyodott, volt, amikor kissé komorabb lett a hangulata. Elmesélte azt is, amikor a nővére miatt szakított az egyik volt barátnőjével...
-De talán meg kéne köszönnöm neki. Ha akkor nem szól bele, most talán nem lennék itt melletted. -mondta, majd mélyen a szemembe nézett. -Szeretlek... -súgta olyan halkan, hogy én is alig hallottam. Közelebb hajolt hozzám, de az én testem is magától felémozdult. Már az orrunk is majdnem összeért, éreztem a melegségét, szinte hallottam a szívverését... vagy az a sajátom volt? Pár másodpercig ültünk így, de nekem egy egész örökkévalóságnak tűnt. A következő pillanatban pedig már éreztem, ahogy összeérnek az ajkaink... olyan boldog voltam, mint azelőtt soha.

-Anyu kérdezi, hogy kértek e még sütit!!!! -rontott be a szobámba az öcsém. Úgy ugrottunk hátra egymástól Daniellel, mintha bomba robbant volna köztünk.
-Húzz már ki, nem kell! -förmedtem az öcsémre.
-Köszi, nem... -mosolygott Daniel kissé zavartan. Persze az én "illedelmes" kistestvérem csak egy vállrántással tudott válaszolni, majd bejött a szobába és leült a földre.
-És mit csináltok? Játszhatok veletek? -kérdezte vigyorogva.
-Zavarsz... -mondtam idegesen.
-De unatkozom és játszani akaroook! -nyafogott tovább.
-Úgy néz ki nincs más választásunk... -sóhajtott Daniel. -És mit akarsz játszani?
-Ezt most komolyan gondolod? -néztem értetlenül először az öcsémre, majd Danielre.
-Persze! -mondta vigyorogva, majd felállt és a nyakába vette az öcsémet.
-Most akkor lovacskázunk! De ne felejtsd el lehúzni a fejedet az ajtónál. -kacsintott hátra a válla mögött Daniel.
-Paciiii -visított a testvérem. -Gyiii!!! -Daniel elindult az ajtó felé, nyakában az öcsémmel, közben pedig úgy mosolygott, mint egy újdonsült apuka. Tettek pár kört a lakásban,
amikor pedig a nappaliba értek, hallottam a vendégek hangos kacagását. Én is kimentem a nappaliba, hisz -ha már végre találkozhattunk- minnél több időt akartam Daniellel tölteni. Megálltam a szombámba vezető kis folyosó végén és nekitámaszkodtam a falnak. Mosolyogva néztem, ahogy Daniel és Josh játszanak. Kicsivel később fogócskázni kezdtek, persze ezt már én sem hagyhattam ki.

-Rég szórakoztam ilyen jót! -mondta vigyorogva Daniel a játék befejeztével.
-Komolyan ennyire jól érzted magad az öcsémmel? -kérdeztem mosolyogva.
-Hát... leginkább azért élveztem ennyire, mert te is beszálltál. -lehajtotta a fejét, majd hozzátette: -kicsit úgy éreztem, mintha egy család lennénk... -felnézett- és egyszer majd szeretnék ugyanígy játszani a mi fiunkkal is. -Erre nem tudtam mit mondani, egyszerűen belém fagyott a szó, ugyanakkor én is hasonlóképp éreztem. Nagyjából tíz percig csak ültünk egymás mellett a szobámban, lángvörös fejjel.
-Ömm... mi lenne ha... elmennénk valahova? -kérdeztem -mondjuk jégkásázni! Úgyis nagyon meleg van, itthon meg valószínűleg csak zavarunk a sok vendég mellett.
-Lehet benne valami... Felőlem mehetünk. -mosolyodott el Daniel, majd felállt. Csak tudnám, hova tettem a telefonomat...
-Az asztalom sarkára tetted, még mikor bejöttünk a szobába -mondtam, miközben én is felálltam.

-De finooo~om! -mondtam az első korty jégkása után.

-Igen, nagyon finom -mosolygott Daniel.
-És most mit csináljunk? Esetleg személyesen is bemutathatnálak a legjobb barátnőmnek.
-Ő az a... mit is mondtál... Lea? Akiről annyit szoktál mesélni. -kezdte kissé bizonytalanul.
-Igen, Lea. Nagyon kedves, szóval szerintem nem lesz különösebb baja veled. Kivéve, ha nem vagy neki szimpatikus, mert akkor fennáll a veszély, hogy kikaparja a szemgolyódat. -mondtam elgkondolkozva, majd elnevettem magam. -De mivel tudja, hogy mennyire sokat jelentesz nekem, biztos vagyok benne, hogy kedves lesz hozzád.
-Remélem... mi sem regenerálódunk ám olyan gyorsan...
-Tessék? A mondat végét nagyon halkan mondtad.
-Ja, semmi, nem mondtam semmit. -mondta, majd hirtelen elkapta a tekintetét.
-Biztos?
-Biztos. Csak azt mondtam, hogy szeretlek. -majd hirtelen megszűnt ez a komorság és megint a régi Daniel lett. -Olyan jó veled lenni! -mondta, majd átkarolta a vállamat és egy puszit nyomott az arcomra.

-Lea, ő itt Daniel, akiről már annyit meséltem. -kezdtem a bemutatást. -Daniel, ő pedig Lea, a legjobb barátnőm, bár gondolom te is sokat hallottál felőle.
-Szia remélem tényleg olyan kedves és jófej... -kezdte Daniel, de hirtelen elnémult, majd elsötétedett a tekintete.
-Te is... olyan vagy? -kérdezte olyan hangon, mint valami bérgyilkos.
-Nem... -válaszolt Lea- én AZ vagyok.
-Ööööö... talán még sem fogtok annyira jól kijönni, de nem baj... Daniel, szerintem most menjünk... -mondtam kissé megrémülve ettől a rideg hangulattól. Egyáltalán nem értettem, miről beszélnek, ugyanakkor volt egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem tudok a dologról.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nagyon jó *-*

(CR, 2015.09.16 17:59)

Nagyon jó *-*