Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


III. Fejezet- A Titok

2014.10.10

-Szabad kérdeznem, hogy mi volt ez?! -üvöltöttem bele a  telefonba.
-Mi mi volt? -kérdezte Lea.
-A Daniel-es dolog. Amikor találkoztatok. -válaszoltam még mindig totál felháborodva.
-Ja.... ott hallgatózik melletted most is?
-Nem, most zuhanyozik.
-Komolyan megengedték, hogy nálatok aludjon?
-Persze, anyu bízik bennem -mondtam, majd pár másodpercre elgondolkoztam. -De ne tereld el a témát! Magyarázattal tartozol.
-Figyelj.... Ezt te nem értheted. Nem olyan dologról van szó, amit elmondhatnék. Nem azért, mert nem bízok benned, hanem egyszerűen nem tehetem meg. -mondta Lea komolyan. 
-A legjobb barátnőd vagyok, tudod, hogy nekem akármit elmondhatsz! -akadtam ki. -Vagy "lecseréltél" valamelyik ribancra az osztályból?! De tudod mit... felejtsd el, nekem itt van Daniel, rád meg nincs is szükségem! -azzal idegesen lecsaptam a telefont.

-Mi volt az a kiabálás, amíg zuhanyoztam....? Ugye nem anyukáddal veszekedtél miattam? -vetette oda a kérdést Daniel, de közben nagyon látszott rajta, hogy szégyelli magát.
-Nem, csak Leával vesztem össze.
-Na, mi történt? Nem úgy volt, hogy nagyon jóban vagytok és hogy semmi nem állhat közétek?
-Amikor találkoztatok.... számon kértem rajta, hogy miért volt olyan és erre elkezdni, hogy "nem tehetem meg, hogy elmondom, nem azért mert nem bízom benned, hanem egyszerűen nem szabad" -mondtam utánozva Lea hangját.
-Megértem... tényleg nem olyan dolog, amiről tudnod kéne. Egyszerűen aggódik érted, mert nem akar bajba sodorni.
-Mi van?! Nehogy te is elkezdd ezt az egészet! -álltam fel, majd épp üvölteni kezdtem volna, amikor valaki kopogott az ablakon. Daviddel egyszerre odakaptuk a tekintetünket, de csak egy nagy, fehér fényt láttunk. A következő pillanatban ugyanazok a fák látszottak csak az ablakból, mint eddig.
-Ez mi volt....? -kérdeztem megrémülve.
-Azt hiszem, sejtem... -pár pillanattal később Lea toppant be a szobába.
-Te meg...? -néztem rá értetlenül.
-Anyukád beengedett. -mondta, miközben kényelmesen leült az ágyamra. -Az a nagy harci helyzet, hogy nem áll szándékomban haragban lenni veled amiatt, hogy nem mondom el neked ezt, szóval... -kezdett rá Lea, de Daniel közbevágott:
-Felejtsd el, nem mondjuk el neki. Nem tudhat erről. Nem akarom bajba sodorni.
-Pedig neki is illik tudnia erről. Ráadásul... mivel mindkettőnkhöz szorosan kötődik, így már alapból veszélynek van kitéve...
-Nem érdekel, akkor sem mondod el.
-És mi lesz, ha mégis?
-Ne akard tudni... -Daniel szinte felnyársalta Leát a tekintetével.
-Ömmm... szabad tudakolnom, miről van szó? -néztem értetlenül.
-Szóval... -kezdte Lea.
-Nem, nem, nem, nem, NEM NEM NEM NEM NEEEEM! -hadarta Daniel egyre hangosabban, hogy véletlen se halljam, mit mond Lea.
A vállára tettem a kezemet, hátha megnyugszik, de tovább folytatta. Nem volt ötletem, hogyan hallgattathatnám el, de aztán beugrott. Megcsókoltam, remélve, hogy így legalább addig rám figyel és kicsit le tudom nyugtatni... de ellökött magától és szinte hisztérikusan csapkodni kezdett. Belegondoltam, mi lehet az, amit ennyire nem akar nekem elmondani... És Lea is benne van... "Az ő közös kis titkuk" fordult meg a fejemben. A kétségbeesés, amit éreztem, valószínűleg kiült az arcomra, mert Lea egy szó nélkül felállt, és átölelt. Daniel a jelenet láttára elhallgatott. Lehajtotta a fejét, de így is jól láttam, ahogy a szeméből a könnycseppek a parkettára hullnak.
-Elmondod, igaz? -nézett fel, miután letörölte könnyeit.
-Mindenképp. Tudnia kell.
-Akkor hadd kezdjem én.. -ült le Daniel az ágyam szélére, és az ölébe ültetett. Bal kezével átkarolt, jobbal pedig az arcomat símogatta.
-Ígérd meg, hogy mindig szeretni fogsz. Hogy bármi lesz, nem fog változtatni kettőnk között a dolgokon. Hogy nem fogsz félni tőlem, vagy emiatt kerülni.... És hogy nem mondod el senkinek. -miközben ezt mondta, mélyen a szemembe nézett.

-Szeretni foglak, bármi történjék is. Ígérem. -gyengéd csókot leheltem ajkára.

-Mi sem vagyunk teljesen tisztában ezzel a dologgal. Megannyi kérdés merült fel bennünk, amikre mind a mai napig nem tudjuk a választ. De mindent elmondok, amit tudunk. -gondterhelten sóhalytott, majd homlokon csókolt, mintha csak búcsúzna. Végül rászánta magát, és mesélni kezdett: -Ha jól tudom, kis korodban nagyon érdekeltek téged a természetfeletti dolgok. Azok a dolgok, melyekről egy átlag ember úgy gondolná, csak kitaláció. A vámpírok, vérfarkasok, démonok, varázslók, tündérek... valójában léteznek. Nem olyanok, mint amilyennek leírják őket a könyvek... de léteznek. -ennek hallatán először felfelé görbült a szám, mert azt hittem, viccel. De Lea tekintetét megpillantva lefagyott a mosoly az arcomról. Rádöbbentem, hogy ez most véresen komoly.
-Létezik két angyal is. Az egyikük pont itt tartózkodik...
-Na jó, ez azért már túlzás. Ne nézz annyira hülyének, hogy ilyeneket akarj elhitetni velem! -csattantam fel.
-Ez nem vicc.... -suttogta Lea. Tekintete üres volt, gyönyörű, kék szemeiből kiveszett az élet.
-Lea... jól vagy...? -néztem aggódva. Hirtelen elvakított egy villanás, a követező pillanatban pedig két hófehér szárnyat pillantottam meg. A szárnyak... Leáé voltak...
Teljesen ledöbbentem, meg se tudtam szólalni. Néma csend telepedett a szobára. Mintha megállt volna az idő. Képtelen voltam feldolgozni a történteket.
Pár perccel később Daniel megérintette a vállamat. Összerezzentem.
-Minden rendben? -kérdezte aggodalmasan.- Nagyon riadtak tűnsz.
-Pe.. persze... -kezdtem. Remegett a hangom. Hiába próbáltam határozottnak tűnni, nem ment. Féltem. Féltem Lea erejétől. Féltem attól, hogy mit mond még Daniel. Hirtelen elkezdtem félni az egész világtól. Az ember természeténél fogva fél az ismeretlen dolgoktól. Számomra pedig hirtelen az egész világ
ismeretlen lett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.