Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


V. Fejezet- A Bukott Angyal

2015.03.16

Néhány perccel később erőt vettem magamon és Daniel felé fordultam:
-És... te honnan tudsz erről?- a hangom remegett. Nem tehettem róla, féltem. Sőt, rettegtem.
-Nem lesz ez sok neked most egyszerre?-
Kérdezte Daniel aggodalmasan.
-Nem... de mondd! Honnan... honnan tudsz te ezekről?
-Hát jó.... Akkor hadd kezdjem az elején, hogy mindent megérts. Az előbb két angyalt említettem. Az egyikőjük ugyebár Lea... 
-A másik pedig te vagy? -néztem kissé félve.
-Nem. -mosolyodott el. -Én nem birtoklok akkora erőt.
-De valljuk be, jelenleg mégis egy egész világ elpusztítására elegendő erőd van....  -nézett szúrós szemmel Lea, majd hirtelen a szája elé kapta a kezét. -Mármint... nem úgy gondoltam.. Caila, nem kell félned, nem... szóval... -felugrottam és három lépést távolabb mentem. Teljes testemben remegtem. Mi történik? Mi ez az egész? Milyen világban élünk...? -gondoltam.
-Caila! -Daniel megfogta a csuklómat. -Hallgass végig. -visszarántott az ölébe
.
-Az egyik angyal ugyebár Lea. Ő jó. Az a feladata, hogy felügyeljen arra, nehogy ismét előjöjjön a gonosz. Az a gonosz, aki egykor majdnem elpusztított mindent. -kérdő tekintetemet megpillantva kitért a részletekre is- A másik angyal gonosz. A Bukott Angyal Pár évszázaddal ezelőttig a saját pokoli dimenziójában tartózkodott, de ahogy az embereknek egyre fejlettebb technológiáik lettek és egyre több mindent kezdtek megtudni a világról, úgy döntött, leigázza őket, hogy ezt a tudást is megszerezze magának. Azt tervezte, hogy összegyűjt annyi tudást, amennyit csak tud. És akkor egyszer minden felett uralkodhat. -Leára pillantott. - Az angyalok dimenziója fölött is. Az pedig minden élő számára a véget, de legalább is pokoli kínokat jelentett volna. Ezt valahogy muszáj volt megakadályozni, így az angyalok közül a legerősebbik, aki a legnagyobb hatalommal rendelkezett, eljött a Földre. Először megpróbálta lebeszélni  a Bukott Angyalt, hisz nem akart vérontást. Nyilván nem sok sikere volt a beszélgetésnek...  Több napnyi harc és különböző dimenziók között való ugrálás után nem maradt más lehetőség, mint elzárni a gonoszt valahova. Itt viszont még komolyabb problémákba ütköztek az angyalok. Azt az erőt és hatalmat nem bírta el egyetlen élettelen tárgy sem, amit a Bukott Angyal birtokolt. Lehetett az egy páncélszekrény is, amint végrehajtották az elzárást, összetört. Másik angyalba sem zárhatták, mert a két ellentétes erő megölte volna a "hordozót" a Bukott Angyal pedig kiszabadult volna. Szóval lényegében minden olyan lény kiesett, ami bármilyen varázserővel bírt. Így végül egy tiszta szívű emberbe zárták. Egy olyan emberbe, akiben olyan boldogság és szeretet lakozott, hogy el tudta nyomni a gonoszságot. A varázslat, mellyel elzárták, lehetővé teszi, hogy ha meghal a hordozó, akkor ne kiszabaduljon a Bukott Angyal, hanem a legközelebbi, hasonlóan tiszta szívű emberbe  "vándoroljon át". Így áll fent már több évszázada ez a béke a világban.
-Akkor hol itt a probléma? És miért voltatok egymással olyanok, mikor először találkoztatok? -néztem rájuk kérdőn.
-Vámpír vagyok... -folytatta Daniel. -Ráadásul nem akármilyen. Mielőtt elzárták volna, a Bukott Angyal még átruházott egy hihetetlen képességet a leghűbb szolgájára... egy vámpírra... Amivel képes egy harapásával kiszabadítani a Bukott Angyalt a hordozó testéből. -megremegtem. Amikor hallottam, hogy elzárták azt az izét, egy kicsit megnyugodtam, de most ismét féltem.... leginkább Danieltől. De megembereltem magamat, és nem ugrottam fel sikítva. Mert mindentől függetlenül szeretem. Bár valószínűleg nem lepleztem túl jól a félelmemet, mert megfogta az államat, és maga felé fordította az arcomat. A szemembe nézett. Ha gonosz is... valami hihetetlen, milyen gyönyörű szemei vannak... Gondoltam.
-Nem vagyok gonosz! Ezt jegyezd meg! -mondta határozottan. Nem túl bizalomgerjesztő, ha ezt valaki így kimondja, sőt, más esetben talán pont hogy aggódni kezdtem volna állítása ellenkezője miatt... de most kicsit megnyugodtam.
-Viszont a hiedelemmel ellentétben a vámpírok sem élnek örökké. Szóval ez az "átok" is nemzedékről nemzedékre vándorol. Viszont nem tudom, milyen alapon dől el, "kibe kerül".-hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Ezek szerint ez az átok nem gonoszról-gonoszra megy. Szóval Daniel tényleg nem gonosz!
-Érted már? De Lea is csak ilyen reinkarnáció szerűség. Azt hiszem. -a barátnőm persze csak forgatta a szemét, de nem szólt semmit.
-Szóval nem kell félned. Mi pedig majd megvédünk. -mosolygott Daniel, majd magához ölelt. -Megígérem.

Daniel nálunk töltötte a hétvégét. Nem faggattam. Minden olyan volt, mint máskor. Ugyan féltem a világtól, de bíztam Danielben, hogy megvéd. 
Vasárnap este eljött a búcsúzkodás ideje. Mit mindig, most is elkísértem a vasútállomásra. Szokás szerint még a bejárati ajtónál elköszönt mindenkitől, aki épp otthon tartózkodott:

-Köszönöm szépen, nagyon jól éreztem magam. Viszlát! -köszönt el Daniel anyutól, majd lehajolt az öcsémhez -Aztán jó legyél -mondta atyáskodva és összeborzolta Josh haját.
-Szia Daniel! Máskor is szívesen látunk. -integetett anyu. -Caila, te pedig időben gyere haza, már most sötét van.
-Oké, sziasztok -azzal elindultunk lefelé a lépcsőn. Csöndben lépkedtünk, majd mikor a házunk előtt lévő fák takarásába értünk, Daniel megállt.
-Mi az? -néztem hátra a vállam fölött, majd megfordultam és Daniel szemébe néztem -Baj van?
-Nem, dehogy, csak.... Szerettem volna kérni egy szívességet.... -mondta Daniel bizonytalanul.
-Neked bármit. -mosolyogtam- Mi lenne az?
-Szeretném.... szóval... -nyelt egyet- megkóstolni a véredet....
Pár másodpercig lehajtott fejjel álltam. Nem tudtam, mi lenne a megfelelő válasz. -Az fáj? -csúszott ki a számon akaratlanul.
-Mármint mi? -nézett értetlenül Daniel.
-Ha megharapsz.
-Nem igazán. Vagyis nem hiszem. Nem tudom.... -elég bizonytalan voltam, de közelebb léptem Danielhez és megfogtam mindkét kezét. -Legyen, de csak miattad -mosolyogtam
-Nem muszáj, ha nem szeretnéd...
-De, már beleegyeztem, szóval csináld -kifésültem a hajamat a szememből. Daniel közelebb hajolt, majd lágyan megcsókolt. Mikor ajkaink elváltak egymástól, mélyen a szemembe nézett, majd a hajamat a fülem mögé tűrte. A tekintete a nyakamra vándorolt. Nyelt egyet.
-Biztos? -kérdezte, mintha meggondolta volna magát.
-Igen. -kicsit oldalra hajtottam a fejemet, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Éreztem a leheletét, ami a hideg este szinte égette a nyakamat. Hirtelen elbizonytalanodtam. Mi van, ha nem jó ötlet? Ha nem bírja fékezni magát és meghalok a vérveszteségben? Vagy ha...  Nem... Bátornak kell lennem, legalább Danielért. Bíznom kell benne. Behunytam a szememet és átöleltem derekát. Már nem csak leheletét, de forró ajkait is nyakamon éreztem. De még nem harapott. Még várt. Várta, hátha meggondolom magam. 
-Ne aggódj, csináld csak. -simultam Danielhez. Hirtelen apró szúrást éreztem a nyakamon. Hallottam, ahogy nyel egyet. Majd még egyet és még egyet.... De egyre halkabban. Vagy legalább is számomra úgy tűnt. Mikor kinyitottam a szememet, a fák és bokrok is szinte úsztak előttem. Elhagyott minden erőm és összecsuklottak alattam a lábaim.
-Caila! CAILA!!! -hallotam Daniel hangját valahonnan nagyon távolról. Éreztem, ahogy karjaiban tart, a közelségét.... Ugyanakkor mintha egy másik világban lettem volna. Hirtelen ismét a magam ura lettem. Danielre mosolyogtam, aki még mindig szorosan tartott. Ő nem mosolygott vissza. Döbbenten nézett rám, mintha egy szörnyeteget látna.
-Te.... na ne.... ez nem.... -hebegte.
-Mi a baj? -néztem értetlenül.
-Hát.... -tőlem kicsivel jobbra, majd balra mutatott. Odanéztem és két hatalmas, fekete szárnyat pillantottam meg.
-Ez meg...? -teljesen lesokkoltam. Sírásra görbült a szám, nem tudtam, mi lesz. Éreztem, hogy könnycseppek gyűlnek a szememben. Most akkor meg fog ölni? Végre találkozhattunk, olyan sok idő után, és így kell végződnie? Miért pont én, miért pont most, miért, miért, miért?!   Daniel közelebb lépett hozzám. Behunytam a szememet. Fel voltam készülve, hogy megöl. Egy könnycsepp gördült le az arcomon.
-Akkor... köszönöm, hogy legalább eddig boldo.... -kezdtem, de a sírás belémfojtotta a szót.
-Hülye... -mondta Daniel, majd megölelt. Először meglepődtem, de viszonoztam az ölelést. -Sosem tudnálak bántani. Nem érdekel, hogy te vagy a Bukott Angyal, szeretlek és ezen nem fog változtatni semmi.... -szorosabban ölelt, mint valaha. -Nem érdekel, hogy mi lesz, ha itt maradsz, nem érdekel semmi, csak az, hogy velem legyél, ameddig csak élek... -elengedett, majd hátrébb lépett -Itt maradok. Veled. Hogy megvédhesselek.
-De... a családod? És hol fogsz aludni?
-A családom jól megvan nélkülem is. Ide fogok költözni. Veszek egy lakást. -jelentette ki határozottan Daniel.
-Miattam nem kell otthagynod a családodat és ideköltöznöd....
-De. Veszélynek vagy kitéve. Innentől kezdve rengetegen az életedre fognak törni. Én pedig nem hagyhatom ezt. Főleg, hogy ez az egész miattam van... -Mondta Daniel bűnbánóan.
-De...
-Nincs de. Szeretlek, jobban, mint bárkit ezen a világon. Nem fogom hagyni, hogy bajod essen. Megvédelek akár az életem árán is. -Daniel megszorította a kezemet.
-Köszönöm.... -borultam könnyek között a nyakába.

-Szia, Lea.... figyelj... vészhelyzet van. Azonnal gyere a házunk elé. Sürgős! -hadartam a telefonba, majd azonnal le is tettem. Pár perc múlva Lea fel is tűnt az utca végében. Amint megpillantott, elkezdett felénk rohanni. Mikor már csak öt méterre volt tőlünk, megállt. Nem tudtam, mit fog szólni, de reméltem, hogy nem borul ki nagyon.
-Ez valami rossz vicc? -nézett először rám, majd Danielre. -Nem hiszem el... ez őrület....
-Mihez kezdjünk? -kérdezte Daniel, és szemmel láthatóan Leától várta a választ.
-Így nem mehetek haza... -pillantottam hátra a vállam fölött a szárnyaimra.
-Figyelj. Meg kell tanulnod irányítani.- kis hatásszünet után motyogott valamit az orra alatt, amit már nem értettem tisztán. Valami olyasmi volt, hogy "Csodálom, hogy nem szabadult ki... ilyen jól bírja?" -Nagyon sok időbe telhet, mire segítség nélkül el tudod tüntetni,vagy adott helyzetben elő tudod hívni a szárnyaidat. -folytatta Lea. - Ráadásul ez rengeteg energiát is igényel, ezért óvatosan kell bánni a dologgal. Nekem több, mint két hónapom ráment, hogy magamtól is sikerüljön. De... nem tartom jó ötletnek, hogy bármikor használd. Veszélyes. Az egész világra nézve. Ha nem bírod magadban tartani és elszabadul... Na, érted, mire akarok kilyukadni.
-Érteeem... -mondtam zavartan. Ekkor Lea közelebb lépett, és kezét a homlokomra tette. 
-Hunyd be a szemed, és gondolj hétköznapi dolgokra, mintha nem lennél angyal, hanem egy átlagos ember. -mondta. Én teljesítettem az utasítását... először az első tanítási napra gondoltam az iskolában. Aztán Danielre, hogy milyen jó volt újból látni. A szeretetre, amit iránta érzek... Ekkor hirtelen éles fájdalmat éreztem a hátamban, de csak egy pillanatra. Amikor kinyitottam a szememet, összegörnyedve feküdtem a földön.
-Elsőre nem is rossz... - állapította meg Lea.
-Ezt most... miért... -hajolt le hozzám Daniel, miközben a könnyeivel küszködött.
-Sajnálom, ezzel jár. Az átváltozás nem nagy cucc, de visszaváltozni igen fájdalmas...

 

-Az van, hogy.... Lekéstük a vonatot szóval... -kezdtem magyarázkodni anyunak, miután Leával megbeszéltük a dolgokat és Daniellel visszamentünk a lakásunkba.
-Semmi baj, szívesen látjuk Danielt. -mosolygott anyu.
-Elnézést a nehézségekért, amiket okozok....  -mondta szégyenkezve Daniel.
-Nekem még nem kezdődött el az iskola, de Cailának igen, szóval.... tudom, hogy sok gonddal jár, de....
-Nem, nem, nagyon örülök, hogy így alakult. Legalább többet lehettek együtt Cailával. -mosolygott anyu. -Te is a családunk tagja vagy, az a minimum, hogy vendégül látunk, ha úgy alakul. -Anyu már a kezdetektől nagyon kedvelte Danielt. Talán azért, mert nagyon udvarias. Talán azért, mert örömmel segít a házimunkákban. Talán azért, mert kedvesen lefoglalja a kisöcsémet, ha arról van szó. Talán mert kicsit hasonlít apára...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.